Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fradi-bucsuztató az Üllői úton

2010.06.22

Pár hónap múlva ez a híradás márcsak történelem lesz. Új és hipermodern Fradi-pálya épül, pedig mi szerettük ezt a kicsi, régi, düledező csarnokot is.

Az idei Ferencvárosi Fesztivál nemcsak azért különös, mert egy sportpályára... A Sportpályára szervezték. A FEFE koncertjeivel zenés búcsút vettünk a régi Fradi-pályától, amelyet 1899-ben dolgos pesti emberek építettek fel. Nemcsak megszerezték a teltek, ők csinálták a földmunkákat, cölöpökből és deszkákból a tribünt.

 

 

Kép

Mosdó gyanánt egyetlen zuhanyrózsa állt ki a földből, öltözőként pedig egy kiszanált lóvasutat szerváltak be. Néhány kerületét és csapatát szerető ember a semmiből (sport)történelmet csinált. Csak úgy, mert szerették a focit, és mert tudták: nekünk magyaroknak mindenünk a semmi. Szupercsapatot és híres, népszerű stadiont építettek, pedig csak egy maroknyian voltak, befértek egy kisebb terembe. Springer elnök legendát teremtett. Kérdés, hogy az új pályán (méltó) helye lesz e szobrának? Vagy inkább egy reklámot, molinót aggatnak helyébe?

A múzeumok éjszakáján a Ghymes adott koncertet a pályán. A csillogó zöld gyepen focisták helyett kis színpad áll. Becsülendő, hogy méreteiben nem akarja túlnőni a legendás stadiont, amely körülveszi, szinte átöleli a közönséget. Ez a tér szent, mintha templomban lennénk. Sok nemzedéknyi szurkolás, életkedv, éljenzés és közös bú vegyül a levegőben. 

A koncert kezdete, negyed kilenc felé tanácstalan, töprengő emberekkel találkozom a pálya előtt. Idősek és fiatalok, értelmiségiek és sokat látott, borostás papák néznek egymásra, hogy akkor most mit kéne csinálni? Mert, ha meccs van, az oké. Akkor tudják a járást, meg a módit: szurkolunk, sörözünk, bekiabálunk, magyarázunk az unokának-hadd tanuljon a gyerek. De mi tegyen az emberfia, ha pop-koncertre megy a Fradi-stadionba. Itt nem lehet csak úgy ülni és hallgatni. Indulatok, kiabálás, öröm és düh nélkül üres, funkciótlan a sport temploma.

Aztán a Ghymes megold mindent. Felvidéki magyarjaink lazán jönnek ki az öltözőből, felpattanak a színpadra, integetnek, majd... Megszeppent csend, de csak egy pillanatra: "Itt még sosem játszottunk." Mindenki átérzi, hogy a magunk pesti, ferencvárosi módján ma és itt történelmet írunk.

A Ghymes nem komolykodja túl a dolgot, hamar a húrok közé csapnak. Magyar népdalok, vidám délszaki slágerek és Szent Iván-éji nóták csendülnek fel. Még egy gyógyító táltos melódiát, zenés meditációt is hallhatunk. Utána tényleg jobb lesz, hirtelen megtisztul a légkör és elfeledett, magányos istenek, szellemek jönnek fel-egy dal erejéig. Szomjazó lelkeket keresnek, tüzet és táncot, mi pedig megnyugtatjuk őket: "Ha nem is szólunk, látszik, de szükség van rátok." 

A Ghymes egy olyan világba repít, ahol még nem volt ciki hinni, révedni, Istent keresni, ahol a mindennapi élet és a spiritualitás természetes módon megfért egymással. Ahol a legények még megadták a leányoknak a tiszteletet. Ahol Szent Iván-éjjelén még lányokat avattak, tüzet ugrottak.

A 30 ezres pálya csak egy kicsiny részét foglalja el a nézőtér. Barátságosan néz le ránk az eredményjelző, kacsintanak a pálya sarkain álló hatalmas reflektorok. Nem vagyunk egyedül, velünk van az ősök szelleme. Sok tízezer Fradi-drukker, akik anno szintén itt, ezeken a székeken üldögéltek. 


Kép A kicsiny bili-alakú műanyag székeket (inkább szocreál csészealjak) hamar meg lehet ám szokni. Itt nincs légkondi, süppedős fotel, zümmögő reklám, van viszont tiszta ég, természetes szellőzés és csupasz, puritán színpad. A Ghymes koncertjén nem a külcsín, hanem a belbecs számít. Technikai effektek nélkül is hamar belakják a stadiont, lenyűgözik nézőiket. Megigézve bámuljuk ezeket az egyszerű srácokat.

Hamar eltelik a másfél óra, de az emberek nem akarnak felállni. Ennyi zenés ima, táltos varázslat után csodát várnak.

Pedig a csoda maga a Fradi, ez az öreg, lestrapált stadion, amely morózus és mégis nemes-mint a kortalan és Borsodit szorongató papák. Régi meccsek, régi tribünjeiről.