Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Namida kínai utinaplója

2009.06.27

 

Kína

Felejtsétek el a napot!

 1. rész

 

Az amerikai gyerekeknek állítólag azt mondják, hogyha lefúrnak a mélybe, Kínában lyukadnak ki.Apa kutat ás a kertben. Locsolásra jó lesz, egyébként meddő próbálkozás. Remélem senki nem fog beleesni. Az kellemetlen lenne.

Kínában egyre csak apad a talajvíz. A China Dailyből megtudtam, hogy Kína a tizenharmadik azon a listán, amin a világ vízben legszegényebb országai szerepelnek.

Tetézi még a bajt, hogy a vizet eltékozolják: mivel túl olcsó, nincs ösztönzés a takarékosságra.  Igazából a tisztítás és csatornázás díját is aligha fedezi a vízár.

Az ipar használja el a víz nagy részét- ott azonban beszennyezik, ezzel is csökkentve az amúgy is szegényes vízmennyiséget.

 

Kép A szállodában és a repülő téren kiírják, hogy ügyeljünk a vízre, ne pazaroljuk.

Evian vizet ivott Edit a Subwayben, a pekingi Gyöngy piac mellett. Egy pillanatra dühös lettem, hogyan lehet vizet inni egy ilyen kevés vizű országban. Ráadásul importot: több ezer kilométeren keresztül hozták, ezzel is csak szennyezve a környezetet. (az, hogy kínai víz van benne, nem merült fel akkor bennem).

 

 

 

A környezet és a tudatosság hiánya: elmosolyodtam, amikor a Pekingbe tartó KLM gép vastag kartondobozán virított felém a környezettudatosságra felhívó hirdetés, benne azonban Chiquita banán lapult.

Kína, és a tudatosság – vagy a hiánya. Végig volt egyfajta nyomasztó érzés bennem a kinntlét alatt.

Talán mert nem volt nap: elnyelték a felhők.

Állítólag Kínát a környezetszennyezés fogja visszavetni- a nyugati iparvidékeket legalábbis biztosan.

 

Én nem is erre gondolnék: a kormányzat egyre komolyabban veszi az ügyet: ha a vegyi határértékek átlépik a kritikus szintet, a gyárakat már állítólag egyből bezárják. Támogatják a bio-autókat, megteszik a maguk lépéseit – szerintem nem feltétlenül ez, hanem a maga a fogyasztás az, ami veszélyt hoz magával.

Laura szerint már odaát is mindenkinek van mobiltelefonja. A vidéki családokba is legalább egy eljut- az Internet is szépen terjed. A családok mindegyikében van mikrohullámú sütő, tv- az elmaradott Kína képét leradírozhatjuk magunkban. Ahová eljutnak a sztrádák, oda eljut a kapitalizmus is: úttalan utakon jutottunk el Liling városába.

 

A Chili nevű beszállítónk mindenféle szabadkozásunk és udvarias elutasításunk ellenére is kitartott amellett, hogy vendégül hívjon minket magához vidéki kisvárosába. Persze ez a város is nagyváros volt az én szememben, „csak” másfél millióan lakták.

Odafelé az út Liuyangból két óra hosszat tartott. Felkapaszkodtunk a hegyek közé, majd a cukorsüvegek között a kőutat felváltotta az agyagos, vörös talaj.

Kínában állítólag olyan jó minőségű és erős az agyag, hogy elég csak kiemelni és kemencébe rakni a téglának valót: ebből készülnek a helyi házak.

Kínai partnerünkkel ezután a hirtelen felbukkanó átmenő városkáról, „faluról” kezdtünk el beszélgetni.

Ennek a kis településnek nem jegyeztem meg a nevét. Hirtelen nőhetett az út mellé: a házak közel álltak a sárcsapáshoz, kocsink szinte döcögőre váltott, hogy a gyerekek és emberek szegélyezte házak előtt elhaladhassunk.

Laura elmondta, hogy ezen három emeletes házakban egy-egy család lakik, ami persze számomra akkor még elképzelhetetlennek tűnt. Az én Kína képemhez a zsúfoltság és az állandó ember tömeg tartozott- nem pedig a békés falusi élet.

Békés, és nyugodt – volt. Az út mellett fehér ruhás alakok haladtak el hirtelen: koporsót kísérő halálmadarak, akik petárda csokrot durrantva űzték el a gonosz szellemeket- dobot is ütöttek közben. A testeket Laura elmondása szerint vidéken nem égették el, a városokban a temetkezési helyek hiánya miatt erre már rákényszerültek. Lilingben is láttam egy menetet, nagyobb város- de a szokások még mindig elevenek.

 

Folytatás következik!