Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


István a király a Fradi-pályán

2010.06.29

Az István, a király című rockoperát először 1983. augusztusában mutatták be Budapesten, a városligeti szánkózódombon.

Történelmi pillanat volt, két nagyszerű szerző (Bródy János és Szörényi Levente) és egy földbe döngölt, de ébredező nemzet ünnepe. Néma tiltakozás, hangtalan sikoly a kommunista diktatúra ellen. 

Emberek ezrei ültek a füvön -köztük számos kommunista spicli-, szabadságvágyó magyarok újraélték őseik történetét, a keresztény István és a pogány Koppány küzdelmét. Egy erős Magyarország születését... Hogy aztán ne tanuljanak a múltból és egy erőtlen, csapnivaló rendszerváltással kenjék el a dolgokat. 

 

Koppány és István-mindketten hittek, mindketten szabad Magyarországot akartak. A maguk módján. A visszaemlékezők szerint az ősbemutató a rendszerváltás egyik legszebb pillanata volt. Tiszta, érintetlen, bátor és felszabadító.

Azóta elvben eljött a szabadság, szabadon utazhatunk, éhezhetünk és hallgathatunk, de István király országépítő története, csodás és tragikus győzelme mindmáig aktuális. A rockopera minden időben és kornak mást üzen: mást mond Sevillának, Csíksomlyónak és a Nemzeti Színház nézőinek. Mást és mégis ugyanazt: magyarnak lenni nehéz, de gyönyörű küldetés. Nehéz túlélni, de talán nem is érdemes...

 

Legutóbb a Ferencvárosi Fesztivál keretében, a Társulat előadásában láthattuk a pogány és hívő magyarság örök küzdelmének himnuszát. Szikora János rendező gyönyörű, élvezhető hosszúságú és nemzeti rockoperánk hagyományaihoz méltó darabot alkotott, amelynek fő és mellékszereplői egyaránt óriásit játszottak. 

"Te kit választanál?"-hangzott fel a darab első slágere, amely így, választások után különös, abszurd hangulatot teremt. A közönség nem tudott mit kezdeni a nótával, csüggedten ültek, belefáradva a politikába. Szívükhöz legközelebb István király feleségénék, Gizellának "Jaj de unom a politikát..." című dala áll. A kielégítetlen, pajzán királyné arról panaszkodik, hogy férje miért csak a közügyekkel van elfoglalva, ahelyett, hogy őt kényeztetné és csinálna végre egy királyfit! A Gizellát alakító Simán Boglárka bájosan, imádnivalóan csacsog, panaszkodik. Sokunknak kedve lenne megvigasztalni, de egy István királyt mégse illik megcsalni.

 

Feke Pál játszotta Istvánt, a fiatal és töprengő királyt. Pali kemény, határozott király szeretett volna lenni, ehelyett "csak" magát adta.

Egy finom, kulturált és agilis fiatalembert, akiben viaskodik a magyar virtus és a jólneveltség, mérsékelt igazodási vágy.

Feke Pál a semmiből, az ismeretlenségből lett sztárrá, hírességgé és még keresi helyét. Hitelesen és őszintén hozza a bizonytalan nagyságot, az ifjú uralkodót. Koppány szerepében Vadkerti Imre óriásit alakított, őserővel és dühvel harcolva az új világ ellen. Vadkerti a bukásra ítélt hős szerethető, makacs és menthetetlen figuráját félelmetes hitelességgel keltette életre.

Mikor színpadra lépett, rémisztő, tiszteletteljes csend lett. Koppány figurája ma is aktuális, a magyar jellem és karakter szerves része. A pogány, régi világhoz és ősi joghoz igazodó vezér bátran megy a halálba, Vadkerti Imre egy új és örök hőst keltett életre. A mi Koppányunkat, akinek még csak keresztény hittérítőkkel kellett megküzdenie. Ruszki katonák, áruló kommunisták, kőszívű pénzemberek és hazug politikusok helyett. Mindet megúszó Biszku elvtársak helyett.

Szikora rendezése tele van rejtett, de rém izgató szexualitással. Fülledt és falloszrengető erotika lengi be. Meztelenkedés nélkül is. Koppány feleségei, asszonyai (Molnár Ágnes, Töreki Andrea és Papp Annamária) még Demi More prosti-alakításait is simán lekörözik. Csábító mosolyú és mozgású magyar lányok lepik el a színpadot, lengén öltözött bátor szajhák, akik csatába mentek szeretőjükkel. És ha kell, vele haltak. Háltak és haltak. Ilyenek ezek a magyar asszonyok-gyönyörűek és vadak. Az előadás vége kesernyés, a Kristóf István által alakított krónikás megtörten számol be Koppány bukásáról. 

Elbukott egy újabb bátor magyar ember. István (Feke Pál) szomorúan, rezignáltan lép a színpadra. Anyja, a céltudatos Sarolt (Éder Enikő) hamar lelket önt belé és ráébreszti, hogy nehéz időkben férfi kell a gátra. Mindezt sajátosan értelmezve felnégyeltetik a a halott Koppányt. István összeomlik, de engedelmeskeik a bosszúra szomjas keresztény hódítók akaratának. Győzött, de igaz magyarokat, harcostársakat vesztett. Jobb magyarokat, mint életben maradt társai... 

Az előadás végén felhangzik a Himnusz, felállva éneklünk. Elegáns idős párok, ötvenes hölgyek és 20 éves, Nagymagyarország-pólós lányok együtt dalolnak. Először kicsit bátortalanul, majd egyre büszkébben. Hamar megjön magyar hangunk. 

Még sok ilyen előadást kívánunk magunknak, a magyar fiatalság oktatásánák szerves részéve kellene tenni ezt a minden értelemben történelmi darabot.