Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Másfél óra alkohol

2009.05.02

 

(Kritika a Stúdió K Színház „Hű, de messze van Petuski!” című darabjáról.)

 

Kép Az előadás Tamási Zoltán „Pokoli kamaradarabok” című trilógiájának második részén alapul és Venyegyikt Jerofejevnek, „a Szovjetunió legműveltebb segédmunkásának” művei alapján rakták össze. Venyicskát, a jobb sorsra érdemes előadás balsorsú, szovjet állampolgárságú főszereplőjét Tamási Zoltán alakítja, aki rendezőként, valamint díszlet- és jelmeztervezőként is jegyzi a darabot. Rajta kívül még két mellékszereplője van a hol szórakoztató, de inkább kaotikus gondolatfutamnak: Kakasy Dóra és Homonnai Katalin az előadás során folyamatosan újabb és újabb szerepekben tűnnek fel, viszonylag jól véve az akadályokat, hol képzelt angyalokat, hol pultosnőket, hol ivócimborákat játszanak.

 

A Petuski még aktuális és humoros is lehetne, hiszen részeg emberekről -főként ha azok az ivászat terén köztudomásúlag profi oroszok- nem nehéz jól és találóan írni. „A hű de messze van Petuski!” ehhez képest és a színészek minden becsülendő, látható igyekezete -és Tamási Zoltán kétségtelenül meglévő színészi talentuma- ellenére is csak egy hosszan elhúzódó, heveny monológ az alkoholizmusról. Nem tanmese, de nem is „tragikomédia” -ahogy a szórólapon hirdetik-,  a darab nagy része még ehhez is túl lapos és érthetetlen. Inkább egy kiábrándító és mind a színészek, mind a közönség számára fárasztó, filozofikus önkínzás... Azonban ha töredezett, kifakult és más könyvekből, filmekből és népies, ivós-viccekből már jól ismert részegember-sablonokon alapuló felszínét jól megkapargatjuk ...és persze kialusszuk ezt a tragikusan és mellbeütően unalmas másfél órát, utólag valami értelmet és rejtett igazságot azért találhatunk a darabban.

 

Kép

 

 

A történet maga pofon egyszerű, követhető és ismerve a nagy magyar valóságot, mindmáig reális. Adva van egy vélhetőleg (erre nincs konkrét utalás, megjegyzés) értelmiségi hátterű, tanult, nagyon művelt és nagyon beteg alkoholista férfi. Illetve, ami férfiasságából és egyáltalán emberi tartásából megmaradt. A mind szellemileg, mind testileg teljesen leépült Venyicska csak az ivásnak él és közben képzelt őrző-védő angyalkáival beszélget. Az alapvetően jámbor, nagy dumás és puhány kocsmatöltelék hosszú és rendkívül fárasztó filozofálások és anekdotázások közepette Moszkvából akar eljutni szeretőjéhez és gyerekéhez, Petuskiba. Ehhez azonban józannak kellene maradni, legalább ameddig odaér, hogy tudja: hol kell leszállni. Venyicskának ez azonban túl nagy kihívás, nem megy, már a pályaudvarra menvén lerészegedik, elájul, majd épphogy feljut a vonatra, táskájában kábé tíz liter tömény szesszel. Innen kezdődik az utazás, előre Petuski felé és vissza a múltba. Megismerhetjük egy átlag alkoholista gondolatait és lejtőn lefelé vezető, a teljes szellemi és testi nihilbe vezető útját-amelyet tegyük hozzá: maga választott. A Petuski nem áldozatként mutatja be az öregedő alkeszt (aki mindvégig tisztában van azzal, hogy véget nem érő vedelésével tönkre vágja életét és még családját is), a rendező nem keni rá a felelősséget másra, a társadalomra,a világra vagy Istenre... Még a kétségkívül kiborító és ivásra ösztönzően lehangoló volt SZU-t sem nagyon korholja, bár a főszereplője többször is kinyilvánítja: a rendszer szar volt, de még szarabb lesz. Ismerős, nagy igazság...

 

Kép Ez az igazmondás, az alkoholizmus -és így bármely más szenvedélybetegség- problémájának korrekt és önfelmentés nélküli kitárgyalása és -analizálásá ad erőt és erkölcsi tanulságot a darabnak.

 

A Hű de messze van Petuski! főszereplője tipikus kelet-európai figura, sok-sok hasonló emberrel, szakadt arccal találkozhatunk Budapest utcáin, tántorogva vagy saját piszkukban henteregve. Tamási rendezése realista, már-már bátor darab, mert ki meri mondani, be meri mutatni, hogy mindannyian a saját sorsunk irányítói vagyunk. A felelősség csak a mienk! Venyicska mindig mérlegel, mielőtt az üveghez nyúlna. Jól tudja, hogy ez nem megoldás, sőt kifejezetten rossz, káros. Aztán mégis meghúzza... Nincs benne semmi beteges, tudatos önpusztító. Már nem ember, még nem állat. Tamási Zoltán hihetetlen erővel mutatja be az örök Gyengét, a mértéket és értéket nem ismerő alkoholistát, aki igyekszik igazolni, magyarázni tetteit, miközben lenézi és gyűlöli önmagát.

Az egyébként minden hagyományát el- és cserbenhagyó Magyarországnak csak egyetlen népszokása tartja magát: az önfelmentés kultúrája Az, hogy mindig mindenért másokat teszünk felelőssé. Mi vagyunk azok, akikkel valamiért mindig kibasznak... Mert gonosz világ ez, még szerencse, hogy mi magyarok olyan jók, tökéletesek vagyunk...

 

Kép

 

 

Bár a Petuskit végignézni rendkívül fárasztó feladat, misszió, de Tamási tehetsége és a darab egyéni felelősséget hangsúlyozó, kíméletlen igazsága miatt mégis érdemes benevezni az előadásra. Venyicska nem áldozat, semmi szánalmat nem érdemel, tudatos tagja és fenntartója a tehetetlen, dependens és saját döntésképtelenségébe és élvezethajhászásába belerokkant világának. Amely ma is körül vesz bennünket. A Hű de messze van Petuski! Címe ugyanis -talán szándékosan?- megtévesztő. Ugyanis venyicskák, szerencsétlen, önsorsrontó figurák, rendszer-reszlik nemcsak a sokat és joggal átkozott volt Szovjetunóban léteztek. Ma is velünk és talán bennünk élnek, csak a rendszer változott, de mi ugyanolyanok vagyunk.

 

Kép A Petuski az emberi gyengeség kőkemény kritikája, amely összefüggéstelen, unalmas és csapongó- mint maga az élet. Ennek ellenére is talán (!) megér egy estét, mert néha még nekünk ártatlan, áldozat-magyaroknak is tükörbe kell néznünk.

 

Hogy aztán felrúgjuk, vagy jobb esetben szembeköpjük magunkat. Mert változni és változtatni kell, nincs mese.

 

 

 

(Stúdió K Színház, Ráday u. 32., 216-7170)

 

Szilágyi Iván Péter

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.