Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szabon atya hitről és Cseh Tamásról

2009.11.11

Szabon atyával halálról, Cseh Tamásról és a temetők világáról

(Interjú-sorozatunk első része)

 

Kép ”1968-ban születtem, szüleim testvéremhez hasonlóan nem kereszteltettek meg. Később 21 évesen keresztelkedtem meg saját elhatározásomból. Gyermekkori, nagyon vallásos barátom sokat hatott rám, jó példa volt. Emlékszem az első közös túrákra. Tinédzser koromban a Jézus Szíve templom kórusában kezdtem el énekelni, ott kerültem először kapcsolatban a templommal. Már az általános iskolában is nagyon szerettem énekelni, de a gimnáziumban nem volt lehetőség, ezért mentem el a kórusba. Egy barátom hívott el, cserébe, hogy én elvittem jógázni”-Nyilatkozta lapunknak Szabon Gábor atya, aki a Bakáts téri Szent Ferenc katolikus templomban teljesít szolgálatot.

 

-Ön akkor még nem volt hívő. Hogy fogadták a templomi kórusban?.

-Megkérdeztem édesapámat, aki azt tanácsolta, hogy már bemutatkozásomkor mondjam el nekik: nem vagyok hívő. Aztán majd meglátom, hogy viszonyulnak ehhez és ettől tegyem függővé a folytatást. Minden rendben ment és roppant barátságosan fogadtak. A legszebb az egészben az volt, hogy sose tették szóvá, hogy nem voltam hívő és megtéríteni sem próbáltak. Viszont köztük és a templomban valami hihetetlenül nagy szeretettel találkoztam. Voltak jó barátaim előtte is, kifejezetten fészekmeleg környezetben nőttem fel, de a kórusban volt valami plusz. Hittanra is elkezdtem járni, első kísérletem nem jött be, de a második nagy hatással volt rám. Aztán több éves előkészítés és gondolkozás után jöttek a papi tanulmányok. A papi hivatás gondolata szerintem a legtöbb jövőjén gondolkozó katolikus gyermek agyában felmerül egyszer-kétszer.

-Mi lehet ennek az oka?

-Ez egy reális lehetőség. Nálunk latinoknál alapvetően két út van: a papság és a házasság. A normális lelki fejlődés állomásai, hogy az ember mindkettővel foglalkozik. Isten teletölti a szívünket és maga felé csalogat. Aztán az az utat áldja meg, amelyet választottunk. A hűség és az odaadás persze mindkét lehetőségnél fontos és állandó kihívást jelent.

 

-Mit szólt a családja a megkeresztelkedéséhez?

-Semmit, örültek. Nem azért nem lettem megkeresztelve, mert nagy ellenállás volt a részükről. 1968-t írtunk és egy olyan „értelmiségi allűr” is vezette szüleimet, hogy a gyerekre kell bízni a választást. Ez korrekt és tisztességes döntés volt a részükről. Nagyon nyitott és szabad levegőjű családban nőttem fel, szüleim lakásába mindenki eljöhetett és elmondhatta, amit gondolt.

-Sokan sokféle tapasztalatról számolnak be ezzel kapcsolatban. Ön szerint a megtérés villámcsapásszerű, hirtelen változás vagy egy folyamat?

-Nekem lassú volt. Sosem voltam hitetlen, ahogy szerintem nem létezik hitetlen ember. Mindig is érdekelt, hogy miért ilyen sokszínű és összetett a világ. A hithez hosszú út vezet, amelyen végig kell menni, én sem siettem el-ahogy pályaválasztásomat sem. A papi szeminárium előtt például néhány évet még kivártam és mást tanultam. Próbára tettem magamat és elkötelezettségemet.

Mindig is érdekelt a természet, állítólag kiskoromtól kezdve erdész akartam lenni. Lélekben végigjártam minden foglalkozást, amely egy gyerek fejében felmerülhet. A természet iránti rajongásom azonban mindmáig megmaradt, a fák-bokrok között leegyszerűsödnek, letisztulnak a dolgok.

 

-Sokat túrázott, kirándult magányosan?

-Sokat és ma is ez az elsődleges közegem ahhoz, hogy Istennel legyek. A Füvészkertbe és a Fiumei úti sírkertbe szoktam menni, amely az egyik legszebb közparkunk és ingyenesen látogatható! Akit riaszt a halál, persze nem szívesen megy temetőbe, de én nem félek az elmúlástól. Ha kicsit messzebbre mehetek, ott a Csepel-sziget vagy a Vecsés határa. Azonban ha nincs más, egy fa is bőven elég. Oda állok alá.

-Sok park is van a környéken, Ferencvárosban. Szokott sétálgatni?

-Ez egy nagyszerű kerület ilyen szempontból is, nem is beszélve a Duna-partról, amely felülmúlhatatlan.

-Említette a Fiumei úti sírkertet. Sokan félnek kimenni a temetőbe, zavarja őket a halál gondolata.

-Igen, ez egy végiggondolatlan dolog, amelyet talán nem sikerült lezárniuk magukban. Gyermekkoromban én sem jártam temetőbe... Nyilván a haláltól félünk, minden félelmünk mögött a halálfélelem van. Ha valaki ezt lerendezi, akkor minden sokkal könnyebb lesz.

 

-Önnek hogy sikerült legyőznie a halálfélelmet?

-Amikor túráztam és jött az este, mindig volt bennem egy szorongás. Aztán hirtelen minden megváltozott. Éppen egyik legkedvesebb helyemen, a Vértesen keltem át és a Nyírfákon keresztül láttam a lenyugvó napot. Jött az este, gyönyörű szép volt és az jutott eszembe: „Mi ez a hülyeség, mitől félsz!? Hogy valami történik velem. Mi történhet velem? Legfeljebb meghalok és Jézushoz kerülök.” Mindig is benne bíztam és hozzá vágytam, tehát nincs mitől félnem. Egyik pillanatról a másikra leesett rólam a félelem burka. Nagyon könnyű lerázni. Nincs olyan, ami versenyezhetne az Isten világával, nincs semmi, ami idekössön. Olyan dolog, vagyontárgy, amit sajnálnunk és féltenünk kéne.

-A másik oldalról viszont azt látom: nagyon szeret élni.

-Persze, mert itt minden elővételezése annak, ami ránk vár. Lenni vagy nem lenni számomra nem kérdés. A lét annyi többlet, ami kifejezhetetlen. Amikor babákat keresztelek, mindig arra gondolok, hogy az az elsődleges ünnep, hogy megszülethettek. Minden ember egy egészen különleges titok-ezt sokan elmondták, leírták. Az életet szeretni egyenlő azzal, hogy nem félünk. Nem mondom, hogy egy kicsit sem félek a haláltól, de az erdei élményem óta megváltozott minden. Őszintén, mit veszíthetek...?

-Temetni szokott? Nem nehéz és nyomasztó végigélni más halálát?

-Az első temetés nem azért volt nehéz, mert féltem szembenézni a halállal, hanem mert meg kellett szólalnom (nevet). Mindig ettől félek. Van egy környezetem, a templom, ahol otthonosan mozgok. A temetésen én csak egy mellékszereplő, statiszta vagyok...

 

Az élet elvesztésével kapcsolatban: ha valaki meghalt, nincs léttöbblet. Ha már vagyunk, az magában jó. Földi életünk egy részét, ha rátalálunk a hivatásunkra (a többségnél ez a házasság), akkor a félből egész lesz. Ha meghalunk, akkor az egészből átlépünk a teljesbe. Mindig ezzel vigasztalom a gyászolókat. Felteszem a kérdést: hol lehet, akit elvesztettek...? Istennél és nekik ezért jó. Jobb, mint nekünk. Hiszem, hogy Istenhez kerülünk, de a hit paradox dolog, nem elmagyarázható.

 

Kép -Nemrég elvesztettünk egy világi, éneklő, tűnődő angyalt: Cseh Tamást, aki idejárt a Bakáts téri templomba.

-Távolról többet láttam, mint közelről. Barátaimmal 84-85-től kezdtünk el Cseh Tamás koncertekre járni. Személyesen is lenyűgöző egyéniség volt, mint a dalaiban. Családilag kötődött a templomhoz, itt keresztelték, de inkább indián volt. Az ő hitével nem volt baj. Isten nem azt vizsgálja, hogy a tanoknak megfelelünk e. Hanem hogy a megismert igazsághoz hűségesek vagyunk e. A hűség és a hitelesség óriási érték az emberben. A mai világban sajnos dobáljuk ezeket az értékeket.

-Milyennek ismerte meg Tamást?

-Meg voltam tisztelve, mikor találkozhattam vele, de ő ezeket az alkalmakat természetesen és nagyvonalúan kezelte. Nem volt szakadás, olyan szép és egyenes volt tükörképe, mint amilyennek magamban képzeltem. Megnyugtató és értékes ember volt, aki békében ment el. Ez Isten ajándéka a hiteles emberek számára, egy jelzés arra nézve, hogy ki milyen életet élt.            

 

Szilágyi Iván Péter